Ez az év, ahogyan már a tavalyi is, különösen sok veszteséget hozott sokak életébe. És a veszteségeket mindenki máshogyan dolgozza fel, azon túl, hogy ehhez természetesen időre van szükség. Nem minden veszteség egyforma, és mindenki máshogyan éli meg. Az sem mindegy, hogy valaki az idős szüleit, egy kedves barátját vagy a már megfogant, de még meg nem született gyermekét veszíti el.
Amikor kemény veszteséget szenvedünk el, reményvesztettek, elveszettek leszünk. Ilyenkor a bizonytalanság és a félelem veszi át az irányítást az életünk felett, amely aggodalmakat hoz, és eltereli a figyelmünket a lényegről: „Ez is el fog múlni, és vissza fogjuk kapni a reményt, minden jobbra fog fordulni.”
Amikor a reményről beszélünk, megfoghatatlannak tűnik ez a fogalom, mégis pontos definíciója van. A Magyar Katolikus Lexikon szerint a remény általános értelemben az akarat válasza egy olyan, az értelem által meglátott jóra, amelynek elérése nem csak tőlünk függ; szeretnénk birtokba venni, és bízunk abban, hogy a szükséges segítséggel a vágyott célt el is fogjuk érni; ellentéte a félelem.
Amikor valaki szenved, fáj a lelke, nem szabad siettetni semmit sem. Mindenkinek eltérő mértékben van szüksége időre a gyász feldolgozásához, és ebben sokat tud segíteni a remény.
Különösen az ünnepek előtt fontos a reményre gondolnunk, hiszen ekkor minden olyan varázslatos, érezhetjük úgy, hogy most bármi lehetséges.
A gyermeki lélek sokszor erősebben tud reménykedni és várakozni, bízni a jóban. Felnőttként a sok veszteség visszavetheti a küzdéshez szükséges motivációnkat, de mindig érdemes tovább csinálni és soha fel nem adni.
A remény képes visszaadni a hitünket is, ezáltal újra bizakodhatunk, hogy jobb lesz, vagy „igenis sikerülni fog”.
Visszatérve a fentebbi meghatározáshoz: a reménykedéshez akaratra is szükség van, amely sokkal könnyebben megy, ha van hitünk. A hit, a remény és a szeretet olyan erős kapaszkodót adhatnak számunkra, amely megerősíti a lelkünket, és amely valóban át tud segíteni minden nehézségen.
Van olyan veszteség, amely fájdalmasabb minden másnál: a saját gyermek elvesztése. Erre csak az idő jelenthet gyógyírt, mégis egy életen át nehéz teherként hordozza magában az érintett.
A Bibliában van egy idézet, amely úgy szól, hogy: „Legyetek erősek és ne féljetek!” (Ézs 35, 3-10)
Bármennyire nehéz, nem szabad félni, mert ahogyan említettem már, ha a félelem, és a fájdalom átveszi az irányítást az életünk felett, sokkal nehezebb visszatalálni a remény útjára, amely valójában a lehető legszebb út.
Egy híres hollywoodi filmet, A remény rabjait példanélküli alkotásnak tartom, mert rendkívül csodálatos módon mutatja meg, mit tud tenni a remény az emberi lélekkel.
Ha tudunk és képesek vagyunk reménykedni a lehető legképtelenebb élethelyzetben is, mindent túl lehet élni.
Az adventi koszorú a keresztény vallásban Isten örök szeretetét jelképezi. Amikor meggyújtjuk a második gyertyát, a remény gyertyáját, jusson eszünkbe, hogy Isten mindig szeret minket, hisz bennünk, és bár néha sok akadályt gördít elénk, előbb vagy utóbb, a remény révén átsegít a nehézségeken, és meg fogja adni azt, amire vágyunk. végső soron azt, amire valóban szükségünk van.
Higgyük el, hogy Isten csak jót akar a gyermekeinek, ezért bár néha a nehezebb utat jelöli ki, a végső célt, a reményeink szerinti, vágyott ajándékot meg fogjuk kapni tőle. Mert ilyen egy jó szülő, egy jó édesapa: mindent megtesz, hogy megadja azt a gyermekének, ami a legjobb neki.
Írta a Magyar Hírlap
