Észrevenni a csodát

– Az elmúlt évben többször koncertezett itthon, A zene és az emigráció címmel székfoglaló előadást is tartott decemberben az MMA székházában, a Pesti Vigadóban. Kétlaki életet él?

– Inkább három. A mai napig csodálkozom azon a fiatalemberen, akinek az 1960-as évek közepén volt bátorsága elindulni a nagy ismeretlen felé. Ettől még ez a hazám: ide születtem, ebbe a nyelvbe, kultúrába. A Zeneakadémia után sikeresen felvételiztem a párizsi Conservatoire-ba, később a disszidensekből álló Philharmonia Hungarica tagja lettem, majd a Stuttgarti Rádiózenekarban játszottam harminchét esztendőn át, 65 éves koromig. Ennyi év után természetesen kötődöm Stuttgarthoz is, ha pedig el akarok tűnni a világ elől, arra ott a provence-i házam – a falusiak azt sem tudják, hogy mi a mesterségem. Ülnek a kávéházban, és kérdezik: „Lajos, te már megint nyaralsz?” Persze, ha nem jönnek el a házam előtt, nem is hallják az oboaszót. Azért én mindennap gyakorlok – ez becsület dolga –, de a pihenés, töltődés időszaka is nagyon fontos, amikor elmerülök a nyelvekben, a különféle kultúrák szellemi alkotásaiban.

– Legutóbb az MMA kerek születésnapos zeneművészeinek koncertjén váratlanul – műsoron kívül – alig egyperces szólóval kápráztatta el a közönségetCarl Philipp Emanuel Bach B-dúr oboaversenyének I. tételét követően. Pontosan mi történt ezen az ünnepi eseményen?

– Ezt ott helyben dőlt el. Koncerteken jó esetben megszületik egyfajta lelkiállapot – ott és akkor megszületett. Az nem úgy van, hogy fellépek a színpadra, és mint a cowboy, aki csípőből tüzel, elfújok egy hosszú futamot. Csodálatos mondás, hogy a csönd Mozart szimfóniája után még Mozartól van. A nádnyelves hangszerek megszólaltatójaként mondhatom: a Carl Philipp Emanuel Bach-mű előtti csönd már része az alkotásnak, ezért nem is lehet siettetni azt. Bár az ujjak mozognak, de a lélek muzsikál. Ez az ünnepi koncert engem arra késztetett, hogy végiggondoljam: meddig szabad muzsikálni? A muzsika természetesen időtlen, de mi, muzsikusok végesek vagyunk. A közönség elvár tőlünk egyfajta jó menedzselt, „sportos” eseményt – teljes joggal –, de vajon szabad-e a magunk törékenységében is megmutatkoznunk?

– A spontaneitása mindenesetre megmutatkozott. Miniatúraként jellemezte a ráadást, Kurtág György Hommage L.L. 80. születésnapjára című kis darabját. Hogyan ismerkedett meg a mű szerzőjével?

– Nyolcvanadik születésnapom alkalmából felléptem a BMC-ben, ott is szálltam meg, éppen azon az emeleten, ahol Kurtág György, korunk egyik legnagyobb zeneszerzője lakik. Próba után kaptam tőle egy üzenetet: „Jöjjön be hozzám este fél tizenegyre!” Életem egyik legszebb napjaként tartom számon találkozásomat a 97 éves Kurtág Györggyel, aki szellemileg friss, valóságosan sugárzik. Mondta, hogy írt nekem egy miniatűr darabot, ami tulajdonképpen egy ballada. Ettől megilletődtem. Megittuk a pertut, és ő elmesélte, hogy egy korai József Attila-vers megzenésítésén dolgozik, fel is olvasta a Kukoricaföld című költeményt: „…A hűs Alkony beborít csöndes kékkel, / Én Rád gondolok nagy gyönyörüséggel”. A tiszta poézis hangján szólalt meg Kurtág, minden sallang nélkül. „Gyere be holnap is” – kérte, amikor éjfél előtt visszaindultam a szobámba. A következő este bevittem hozzá az angolkürtöt, és eljátszottam az ajándékba kapott Hommage L.L. 80. születésnapjára című kis darabot. „Holnap az oboát hozd be” – mondta búcsúzóul a mester, és én másnap már oboán fújtam el neki a művet. „Azt hiszem az oboa d’ amore lenne a legszebb” – tűnődött Kurtág. A „szerelem oboája” is a nádnyelves hangszerek családjába tartozik, hangfekvése az angolkürt és az oboa között van. Gyönyörűségesen szépen szól, Bach kantátáit például többnyire ezen halljuk. A születésnapi találkozás után készítettem egy felvételt: Kurtág ajándékát először oboán játszottam, utána az oboa d’ amore következett, majd az angolkürt. Háromperces felvétel az egész, ugyanaz a darab három ruhában. Az első verzió racionális, a második szentimentális, az utolsó inkább profetikus. Remélem, egyszer hallható lesz lemezen is.

– Lemezeinek száma az éveinek számával vetekszik. Hogyan csinálja?

– Néha hihetetlen, milyen úton-módon találok rá művekre. A Zeneakadémián sokat blattoltam angol, francia, orosz kottákból szinte még gyerekfejjel, Schwáb tanár úr óráin. Egy ilyen alkalommal beleszerettem egy 18. századi darabba, mint egy szép lányba. Évekkel később merült fel bennem a gondolat, hogy utánanézzek: Ivan EfsztafjevicsKhandoshkin brácsaversenye volt átírva oboára. Khandoshkinról nem sokat tudunk, még egy portré sem maradt fenn róla. Jobbágycsaládba született, kiválóan hegedült, Naryskin grófnál szolgált, majd III. Péter cár zenekarában. Műveiből nem sok jutott el hozzánk. Az általam megismertet mindenesetre vonós zenekarra hangszereltem, és lemezre vettem. Hatalmas siker lett! „Honnan szedted ezt a gyönyörű darabot?” – kérdezgettek, akik hallották. Hát így dédelgetem magamban a nekem kedves zeneműveket, sokat közülük úgy kellett felkutatni az olaszországi Modena Biblioteca Estense könyvtárában, ahol történelmi jelentőségű köteteket és kéziratokat őriznek. Jöttek aztán a nagy lemezcégek felkérései, és az együttműködésből megszületett több tucat kiadvány – csak a Budapesti Vonósokkal huszonöt CD-t készítettünk –, amely a világ minden táján megtalálható.

– Mi motiválja még nyolcvanévesen is?

– Bányászcsaládba születettem. A környezetembe élő emberek rettenetesen durva munkát végeztek, s közben lelkileg érzékenyek, kreatív elmék voltak. Édesapám gyönyörűségesen hegedült, s bár tizenhárom éves korától fogva a bányában dolgozott, mégis megvolt benne az a finomság, amit Antoine de Saint-Exupéry a szív intelligenciájának nevez. Ezzel az örökséggel sok zsákutcát elkerültem. A karrieristák egymás után százszor is elvállalnak egy darabot, vagyont keresnek vele, és persze megutálják. A leghíresebb oboaműveket – sokat mondok –összesen tízszer, ha játszottam, így nem tettem tönkre magamban, eljátszom most is szűziesen. Átadom, s közben kiadom minden erőmet, de már kapom is vissza, mert feltöltődöm a közönség szeretetétől. A közönség szeretete élteti a művészt! Nehéz időszakokban különösen fontos tapasztalatom, hogy észre kell venni a csodát, mert az megtörténik, még ha nem is tűnik fel másnak.

– Milyen csodákra gondol?

– Állítom, hogy nincsenek véletlenek, és véletlen találkozások sincsenek. Franciaországban koncerteztem például, amikor a szünetben odalépett hozzám egy fickó. Kimérten gratulált: „Congratulation! – mondta angolul, én meg azon morfondíroztam, hogy hát Franciaországban vagyunk, miért kell itt angolul diskurálni.

– Ki volt ő?

Richard Pringsheim a Musica Rara kiadótól. Bemutatkozott, én meg visszakérdeztem: „Rokonságban áll Thomas Mann-nal?” Thomas Mann felesége ugyanis Katharina Pringsheim volt. „A sógorom” – válaszolta a férfi, és odaadta a névjegykártyáját. Kiderült, hogy nem is lakunk messze egymástól. Minden hónapban elmentünk teázni, rengeteg kottát vettem tőle, de az mindig nagyon zavart, hogy következetesen angolul beszélt hozzám – én nem beszélek jól angolul –, ez szörnyű volt. Egyébként tüneményes társalgást folytattunk, amikor például elolvastam a kedvéért a Doktor Faustust, finoman megjegyezte: „Thomas Mann nekem túl komplikált, inkább Gogolt olvasok.” Egy nap mutatja, milyen csodálatos könyv, az oboa művek gyűjteménye fekszik az asztalán. Kinyitom, és elképeszt, amit látok: kamarazenék, szonáták, versenyművek 1685-től a 19. századig pontos jegyzékkel, forrásmegjelöléssel és leírással. Szenzációs gyűjtemény. „Önnek ajándékozom, mert önben egy kiadó veszett el – mondja Richard Pringsheim –, és mától kezdve németül beszélek magával, mert én Freiburgban születtem.” Na, ezt nevezem én csodának, még ha kellett is hozzá jó pár év. A gyűjteményt pedig a mai napig is haszonnal forgatom.

Forrás: Tóth Ida / MMA

Írta a Magyar Hírlap