Mocsárba vetett király?
Írország és általában az északi vidékek, amelyek csapadékosabbak az európai átlagnál, bővelkednek a vizenyős területekben. Ezek a területek különösen kedvező körülményeket biztosítanak ahhoz, hogy az oda került halottak mumifikálódjanak. Ezek az ún. lápi tetemek nedves körülmények között képesek rendkívül jó állapotban megmaradni, köszönhetően többek között a közeli sós vizeknek, a hidegebb klímának vagy a huminsavaknak.
Az iparosodás utáni korszakban a tőzeglápokat nagyüzemben kezdték el kitermelni fűtőanyag gyanánt, ennek köszönhetően számos lápi tetem került elő. Ez történt a clonycavani férfival is, akit egy modern berendezés forgatott ki a földből.
Ennek következtében a teste alsó része megsemmisült, ám ami megmaradt belőle, az alkalmasnak bizonyult modern vizsgálatokra is. A radiokarbon kormeghatározás szerint mintegy 2300 évvel ezelőtt hunyt el.
Még biztosabban derült ki az, hogy a clonycavani férfi nem halt természetes halált. A fején és a mellkasán éles tárgytól származó sebeket találtak, az arcát pedig ugyanezzel a tárggyal zúzták be. A hasfalát felnyitották és a mellbimbóit levágták. Utóbbi miatt gyaníthatjuk azt, hogy itt valójában egy rituális gyilkosságról lehetett szó. Az ősi Írországban ugyanis a király iránti teljes alávetettséget azzal lehetett kifejezni, ha megszopogatták a mellbimbóit. A vizsgálatok alapján pedig a clonycavani férfi nem végzett fizikai munkát.
A fiúvá lett lány.
1952-ben, a Németország északi felében lévő Windeby közelében egy tőzegkitermelés közben fordított ki a gép egy lápi tetemet. Ahogy a clonycavani férfi, úgy ő sem úszta meg sérülések nélkül, így az egyik keze és a lábszára áldozatul esett a kitermelésnek. A beszámolók szerint a holttest a hátán feküdt, egyik karját pedig a mellkasára tették. A szemét egy gyapjúkendővel kötötték be. Az első vizsgálatok után úgy vélték, hogy az elhunyt egy lány, akit házasságtörés miatt fojtottak a mocsárba.
Sőt, húsz nappal az első Windebyben talált mocsári holttest után előkerült a Windeby II lelet, amely egy fiatal felnőtt férfié volt, akit megfojtottak egy ujjnyi vastag mogyorófaággal.
Mivel ez a lelet néhány méterrel az előző mellett került elő, a történet adta magát: a házasságtörésben résztvevő két felet együtt fojtották meg, és dobták a mocsárba.
Csakhogy 2006-ban DNS-vizsgálatot végeztek a Windeby I leleten, és kiderült, hogy a korábban lánynak tartott holttest valójában egy fiatal fiúhoz tartozik. Ráadásul az is valószínű, hogy a haját nem borotválták le, hanem a régészeti feltárás során semmisült meg, a gyapjúkendő pedig nem a szemek eltakarására szolgált, hanem a hosszú hajat rögzítette a fejhez, és csak a halál után csúszott le a szemekre.
Az alvó halott.
Az egyik leghíresebb és legjobban megőrződött lápi holttest a tollundi férfié. 1950-ben találták meg Dániában, és megint a tőzegkitermelés volt a felelős az előkerüléséért. Először a rendőrséget értesítették, ám ők nem tudták megállapítani a holttest korát, így a régészekhez fordultak.
A férfi hajának a C-14-es vizsgálata arra jutott, hogy i. e. 400-300 körül halhatott meg. A mocsári körülmények azonban kiváló állapotban őrizték meg a testét, különösen a fejét, amelyen a frissen kiserkenő szakáll szálai is látszanak.
A halál oka az első vizsgálatok szerint fulladás volt, ám a nyakán lévő kötéllel nem megfojtották, hanem felakasztották. Az akasztás ugyanis nyomot hagyott a tollundi férfi álla alatt és a nyakán, kivéve ott, ahol a csomó elhelyezkedett.
A tollundi férfi esetében lehetőség nyílt az „utolsó vacsora” tartalmának elemzésére is. Az étrendje vadon termő magvakból készült kását tartalmazott, utoljára nagyjából 12-24 órával a halála előtt evett.
Akasztott emberek.
Nem messze a tollundi férfi lelőhelyétől találtak rá az ellingi asszony testére. Kivételesen nem egy gép, hanem egy helybéli talált rá, és először egy állati tetemnek hitte, mert egy bőrköpenybe csavarba tették a mocsárba. A holttest elülső fele nem őrződött meg jó állapotban, így csak a hosszú hajfonatból derült ki a kutatók számára, hogy alighanem egy nőről van szó. Fogászati és röntgenvizsgálatok alapján körülbelül 25 éves lehetett, és a nyakán lévő sérülések alapján ugyanúgy felakasztották, mint a tollundi férfit.
Bár a radiokarbon vizsgálatok a tollundi férfihoz meglehetősen közeli dátumot jelöltek meg, i. e. 280-at, és az előkerülésük között is kicsi a távolság, egyelőre nincs arra közvetlen bizonyíték, hogy bármi közük lett volna egymáshoz.
1952-ben, ugyanabban az évben, amikor a tollundi férfit megtalálták, került elő a grauballei férfi is, szintén Dániából. Annak ellenére, hogy ez az egyik legjobb állapotban megőrződött holttest, ennek az arca torzult el a legjobban. Ennek az az oka, hogy a mocsárban lejátszódó folyamatok miatt a koponyája (és a lába) is összetört, a feltárás során pedig véletlenül ráléptek.
A CT-vizsgálatok megerősítették, hogy a mocsár „okozta” a koponya töréseit. Ennek ellenére a haja és körme megmaradt, akár ujjlenyomatot is lehetne venni tőle. A vizsgálatok szerint az álla borotválását abbahagyta néhány nappal a halála előtt, ami arra enged következtetni, hogy sejtette a rá váró sorsot.
A grauballe-i férfi szinte biztosan valamiféle rituális gyilkosság áldozata lett, ugyanis a torkát fültől fülig elvágták, olyan mélyen, hogy az éles tárgy megsértette a nyakcsigolyákat is. A halála idején nem viselt ruhát, teljesen meztelenül került elő, bár az is lehetséges, hogy az eltelt idő alatt a mocsárban megsemmisült az öltözéke.
Egy másik király.
Az újabb korban feltárt lápi hullák sem feltétlenül jártak jobban. Az Old Croghan-i embernek nevezett lelet tulajdonképpen egy fej nélküli felsőtest, két karral, az egyiken egy bőrből készült fonattal.
2003-ban, három hónappal a clonycavani férfi előtt találták meg, és ugyanahhoz a mocsárhoz tartozott, mindössze 40 kilométerre volt tőle.
A kiszámolt testmagassága a korabeli emberekéhez képest rendkívüli lehetett, körülbelül 1,98 méterre nőtt. A gondosan ápolt körmei arra utalnak, hogy nem hétköznapi munkát végző ember volt.
A clonycavani férfihez hasonlóan neki is levágták a mellbimbóit, a vizsgálatok szerint még a halála előtt. A láp, ahol eltemették, egy olyan domb lábánál terült el, amelyet korábban királyi ceremóniákra használtak.
A vizsgálatok szerint i. e. 362 és 175 között hunyt el, a végzetes sérülést pedig a mellkason található szúrás okozta. A halála idején a húszas éveiben járhatott, és a gyomortartalom alapján gabonában, valamint tejben gazdag táplálékot fogyasztott a halála előtt. A körmeinek kémiai analízise alapján ugyanakkor korábban rendszeresen ehetett húst is.
Írta a Magyar Hírlap
