– A kötetben szereplő két háborús novellával kapcsolatban is az volt az érzésem, és a Lidércek a téli éjszakában című írással kapcsolatban is, hogy nem egyszerűen csak arról ír, ami érdekli, ami nem hagyja nyugodni, ami saját élmény, hanem amit becsületességből le kell írni, és kitenni a nyilvánosság elé. Amiről azt érzi, ha ön nem írja le, akkor az mulasztás lesz. Illetve, hogy ezekkel a novellákkal olyanok mellett áll ki, akiket más nem véd meg. Jól sejtem?
– Elgondolkodtat ez a kérdés, mert nekem megírás közben nem az járt a fejemben, hogy becsületbeli kötelességem leírni valakinek a sorsát. De nem tagadom, hogy az igazságérzetem is közrejátszott. Dokumentálni akartam, mi történt a háború alatt. Ugyanez érvényes a kötet mindhárom főhősnőjére, különösen a Lidércek a téli éjszakában, a Karaktergyilkosság és a Hat vendég című novellákra gondolok. Szerepelnek másutt is nőalakok a kötetben, de ennek a háromnak a sorsa kifejezetten traumatikus, és valóban azért, mert senki nem állt ki mellettük.
– Az év novellái című antológiában több novellája is megjelent az évek során. A fiú című kötetben szerepel a tavalyi antológia egyik novellája A hold csendes színpadán címmel, illetve az idei válogatásba a már említett Lidércek a téli éjszakában című kispróza került be. Meglepte önt az utóbbi választás?
– Ide vehetjük még a Körképbe beválogatott Hasonmást, és akkor már majdnem teljes lesz a kötetet nyitó trilógia. Ezeket a novellákat a századforduló ködlovagjai és a Monarchia világa inspirálta. A gyermekkoromat egy polgári házban töltöttem, otthon éreztem magam egy ilyen környezetben, ahol képzeletemet is megmozgatták a berendezési tárgyak, a festmények, a kert különös virágai. A Lidércek a téli éjszakában című novellában az egyetemi éveimről írtam, de koncepciójában még sincs távol a már említettektől: máig fel tudom idézni mindegyiknek minden jelenetét. Az én emlékezetem így őrizte meg a történeteket. Csak annyiban lehetnek fiktívek, amennyiben másnak mást őrzött meg az emlékezete.
– Móricz nem egy novellájában – például a Tragédia, vagy Judit és Eszter – több helyen is vége lehetne a műnek, és a szerzőnek célja van a többszörös befejezéssel. Az ön Lidércek a téli éjszakában című novellájában, amelynek úgy gondolom, személyes történet lehet az alapja, azt látom, hogy legalább három lehetséges zárása van. Miért érezte úgy, hogy ez a történet eddig tart?
– Ez a teljes történet, közben biztosan sok epizód kimaradt, ami a történet szempontjából kevésbé lényeges. Írás közben mindig szelektálunk. Ebben az esetben nem a szerkezeten törtem a fejem, eszembe sem jutott, hogy másutt kellene befejeznem, hiszen akiről a novellát írtam, valóban akkor és úgy láttam utoljára. Az olvasónak ezt nem kell tudnia, de egy interjúban elmondhatom: végső soron ezzel emléket akartam állítani neki.
– Az egyik önnel készült interjúban olvastam, hogy a számmisztikát használta a kötet számozásaiban, így a 3–6–9 sorozatot, illetve a 7 és 3 összefüggéseit. De vajon a Hat vendég című novellában miért éppen hatan gázolnak bele a hős maga építette, gondosan őrzött világába?
– Mindig is jellemző volt a prózámra a számmisztika, először a saját nevem elemeztem, és érdekes következtetésekre jutottam, még az időmértékes hangzása is determinál, továbbá a titok, a metafizika, a misztikum, a rejtély és a megszállottság. Ahol a tudományos diagnózis csődöt mond, megjelennek az angyalok, a sugallatok, a szellemek, a víziók, a ráolvasások. Az utóbbi kifejezés visz át az irodalomba, ahol a valóság művészetbe oldódik, sokféle dimenziója lehetséges. Nincs más mérce, csak az, hogy az olvasó előtt állja meg a helyét…
Visszatérve a Hat vendégre. Ez a novella a Határfolyó folytatása. A főhősnő onnan tér haza, rettenetes dolgokat tettek vele, és kap még egy lehetőséget az élettől az újrakezdésre. Berendezi új otthonát, de környezete gyanakodva fogadja, lehet, hogy még irigy is rá az öröksége miatt. De nem biztos, hogy ők azok, akik meggyalázzák az otthonát. A hat vendég a háború kísértete.
Ez a jelenet tehát összetettebb annál, mint amilyennek első olvasásra tűnik. Nyitva hagyom a kérdést, hogy valójában kik követték el. A hatos szám itt alapvetően nem mágikus, csupán a terítékre, az étkészletre utal, a hat pohárra, szalvétára stb. De éppen hatan voltak a Határfolyóban a katonák is, ami rögeszmésen kergeti ismét a démonok világába a főhőst, hiszen megtörténhet újra bármi, az erőszak folytatódik, a világ ilyen gonosz és embertelen marad, sosem bízhat meg a szomszédjaiban sem. A félelmet felnagyítja az elméje, főleg, ha már a legszörnyűbb dolgok sorra megtörténtek vele.
– Szembeötlő a kötet összművészeti jellege. Ez a jellemző korábbi könyveire is. Böcklin például, akinek több festménye szerepel könyvei címlapján, egy alkotásával felbukkan A fiú című kötet utolsó novellájában is, amelynek a címlapján Modigliani A kék szemű fiú című alkotását láthatjuk. Filmek, zenék, irodalmi idézetek terjesztik ki a novellák belső terét, teszik őket élményszerűbbé. Gyakran azért szerepelnek a novellában, mert éppen azt a dalt énekli a főhős, vagy éppen azt az operettet nézik a szereplők, de például a Határfolyó című novellában mintha más, mondhatni mágikus-szimbolikus szerepet is játszana a tragikus sorsú Marilyn Monroe dala.
Kontra Ferenc A fiú című kötetének borítója
Fotó: Kontra Ferenc
– Megtisztelő volt, hogy az összefüggéseket az olvasóim is komolyan vették. Csak két példát említek. A monográfusom megnézte az összes filmet, ami szóba kerül az Idegen című regénytrilógiámban. Többször idéz a filmekből, amelyek a regény szempontjából fontosak. Helyszíneket, szituációkat állít párhuzamba. A regény szereplői ugyanis a filmekből vett mintákat követnek.
Vannak mondatok, amelyeket szépirodalmi alkotásokból jegyzünk meg, és vannak, amelyek filmekből válnak szállóigévé. Ahogyan a zene sem az aláfestést szolgálja, ezt pedig egyik kritikusom írja A fiúról. Ő be is vallotta, hogy mindent meghallgatott, ami olvasás során elé került. Érteni akarta, hogy mi miért szólal meg éppen ott. Magam is úgy gondoltam, hogy hitelesebben szolgálja a történet légkörét, ha pontosan odaírom, hogy akkor mi szólt a lemezjátszóból, rádióból, könnyebb lesz megérteni az indítékokat, indulatokat, érzéseket.
Természetesen annak is van jelentősége, hogy ki mit énekelt. Marilyn Monroe számomra ikonikus jelenség volt, minden filmjét megnéztem többször is, minden könyvet elolvastam róla Arthur Millertől Norman Maileren át Joyce Carol Oatesig. Ebbe a háborús környezetbe illik a River of No Return című dala, aki teheti, hallgassa meg, valóban mágikus ereje van még ennyi idő távlatából is. A festményekről csak annyit, hogy amióta az eszemet tudom, elbűvölnek. Hetedikes általános iskolás voltam, amikor Arnold Böcklin Holtak szigete című festményének gobelinváltozatát kértem ajándékba. Meg is döbbent a család. Ma is itt lóg aranyrámában a szobám falán.
Órákat szoktam képtárakban tölteni. Inspirálnak. Az irodalom ugyanannak a művészetnek a része, ahol elképzelem, hogy a falakon Pompeji freskói vesznek körül, és középen Benvenuto Cellini Perszeusza áll, mögöttem a Ramases együttes folyamatosan a Saler Mant játssza.
– Több évtizedes pályája során ön számos szakmai-művészeti elismerésben részesült. Az idén átvett Prima Primissima díj azért is különleges, mivel nem szakmai döntőbizottság adja, hanem az olvasó szavazza meg. Mit jelentett az ön számára a Müpa színpadán állni a díjat jelentő szoborral?
– Megtisztelő volt tíz kategória kiváló művészeivel a Müpa színpadán állni. Borítékból húzták ki a győztesek nevét, mint az Oscar-díj esetében. Akkor ért csak el a tudatomig, hogy világhírű építész, filmrendező, zenész, sportoló, csillagász társaságában lettem Prima Primissima. Az irodalom nem szokott egy sorban állni ilyen sokrétű társadalmi beágyazottságban.
Azóta érzékeltem, hogy ez már nemcsak rám tartozik, hanem kötelez, mert presztízse van. A díj szobra, az égre törő nyilas most is itt van előttem, a tehetség szimbóluma, a mindenkori tehetség megbecsülése. Számomra nem sablonos kérdés, mert az író habitusa áll talán a legtávolabb egy ilyen széles körű nyilvánosságtól. A prózaírás hosszú éjszakák magányos araszolása, ami egy egészen másmilyen típusú szerep. Olyan egyszerűnek tűnik, mégis fel kell dolgozni. Az író is ott áll a többiek között. Panaszkodni szoktak, hogy nem kerül reflektorfénybe, és amikor oda kerül, vállalnia kell ezt a szerepet ebben a forgatókönyvben.
– Van-e már terve azzal kapcsolatban, mi lesz a következő megírnivaló?
– Fél évszázada vezetek naplót. Semmit sem publikáltam még belőle. Belenéztem már, felmérni sem tudom, mennyit tesz ki, fél szekrénnyi emlék színházi bemutatókról, találkozásokról, utazásokról, apró történetek, inkább szerkesztői, mint írói munka lesz kötetbe rendezni. Vannak tematikai elképzeléseim. A saját hangom lep meg ebben az anyagban, az akkori énem, hogyan gondolkodtam művekről, emberekről. Fordulatos lesz.
Az interjú a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával jelent meg.
Írta a Magyar Hírlap
