Egy nevezetes regény indította útjára a Széchenyi-díjas történészt – INTERJÚ

– A történelem iránti érdeklődés megelőzte az első szerelmet?

– Valahogy úgy lehetett, mert amióta az eszemet tudom, azóta nagyjából történelemmel akartam foglalkozni. Már az általános iskolából vannak ilyen emlékeim. Szerintem annak is lehetett ebben szerepe, hogy a családdal sokat kirándultunk itthon, és főleg várakat kerestünk fel. Az első nagy családi nyaralás, amiről vannak már emlékeim, Visegrádon volt, ahol a történelmi környezet nagyon erős hatást gyakorolt rám, de a Balaton-felvidéken is elég sok mindent végigjártunk, Csesznektől Szigligeten és Sümegen át Nagyvázsonyig, és ezek a helyek elég jól megragadták fantáziámat.

– Akkor nem a klasszikus történelmi filmek, mint a Kőszívű ember fiai vagy az Egri csillagok ragadták magukkal?

– Ezeknek is fontos szerepük volt, hiszen öt éves lehettem, amikor Székesfehérváron a Köztársaság moziban láttam az Egri csillagokat, ami nagyon hatással volt rám, mert lendületes volt és színes, ahogy később a Rákóczi hadnagya vagy a Föltámadott a tenger.

– Az első kedvenc történelemkönyvére még emlékszik?

– Felejthetetlen! A szüleimtől hatéves koromtól kezdve folyamatosan kaptam a Képes történelem című sorozatot. R. Várkonyi Ágnesnek a Két pogány közt című könyve volt, ami a Rákóczi szabadságharcról szól.

– Mikor változott komolyabbra az érdeklődés, amikor már úgy érezte, hogy ez az útja?

– Nagyjából hetedikes nyolcadikos lehettem, akkor kezdtem ilyen témákról írogatni. Mai napig megvan az első dolgozatom, amit a pákozdi csatáról készítettem. Ez persze, mai szemmel nem volt valami túl sikeres alkotás, de ahhoz képest, amihez Székesfehérváron általános iskolásként hozzá lehetett jutni, nem is volt annyira borzasztó. Kezdetben kudarcokkal is szembesültem, mert olykor a saját magam elvárásainál gyengébben teljesítettem egy-egy történelmi versenyen.

– Akkor nem vezetett diadalmenet a történészi pályáig?

– Természetesen, az ember nem lehet mindig sikeres, a döccenők feldolgozása fontos kihívás.

– Amikor 1981-ben megnyerte történelemből az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyt, akkor dőlt el teljesen a pályaválasztása?

– Lényegében, hiszen amikor felvettek egyetemre, akkor már úgy gondoltam, hogy valószínűleg nem a tanári, hanem a bölcsészpályát választom, és megpróbálok kutató lenni.

Hermann Róbert a Széchenyi-díjjal fogadja Sulyok Tamás államfő, Orbán Viktor miniszterelnök és Kövér László házelnök elismerését

Fotó: Miniszterelnökség

– Említette a Rákóczi szabadságharc iránti érdeklődését is, mi döntött végül amellett, hogy elsősorban az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, valamint a XIX. századi események kutatója lett?

– Ebben egy történelmi könyv volt a meghatározó. Tizenhárom éves voltam, amikor édesanyám a kezembe adta Féja Géza Visegrádi esték című regényét, amely arról szól, hogy Görgei Artúrnak idős korában éjszakánként megjelenik Kossuth Lajos, és végigbeszélik, hogy mi történt a szabadságharc során. Addig elég rossz véleményem volt Görgeiről, hiszen sok jót abban a korban, a hetvenes évek közepén nem lehetett róla olvasni. Ez a könyv egy egészen más képet adott, és ezen fellelkesültem, mert éreztem, hogy itt van egy súlyos erkölcsi adósság ennek az embernek a történeti szerepével kapcsolatban. Nem azt mondom, hogy otthagytam csapot-papot, és leszámoltam minden más korszakkal, de én akkor eldöntöttem, hogy ezzel akarok foglalkozni a továbbiakban. Az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen első helyet hozó dolgozat is egy reformkoros téma volt, a jobbágyfelszabadításért vívott harc 1848 előtt, amelyben Berzeviczy Gergely és Széchenyi István munkáinak összehasonlító elemzését végeztem. Ez nyilván ráerősített az elhatározásra, bár az én érdeklődésem elsősorban az 1848-49-es események, azon belül pedig főleg a hadtörténetre, illetve a politikai vonatkozásokra terjed ki.

– Görgei Artúr lényegében a szabadságharc veresége óta váltakozó hevességgel, de megbélyegzett ember volt. Az elmúlt évtizedekben sikerült rehabilitálnia?

– Az ember azért ne tulajdonítson magának nagyobb szerepet, mint amilyet ténylegesen eljátszott, mert ez egy csapatjáték volt, és a csapatban olyanok szerepeltek, mint Kosáry Domokos, Katona Tamás, Urbán Aladár. Nagy elődök, nagy mesterek és nagy barátok, de a magam részéről, amit meg lehetett tenni ennek érdekében, azt megtettem, és talán volt a Görgei-kérdésnek olyan része, amit alapvetően nekem sikerült tisztáznom. Most viszont úgy látom, hogy az az előítéletes gondolkodás, ami Görgeivel szemben részben tizenöt-húsz évvel ezelőtt még szakmai körökben is megvolt, napjainkra megszűnt, és a történelmi emlékezetben elfoglalta az őt megillető helyet. Lassan már Kossuth Lajos szorul védelemre, mert az ő megítélése kezd méltánytalanná válni.

– Miért szorul rá Kossuth erre?

– Kossuthot hajlamosak sokan egy felelőtlen, szószátyárnak tekinteni, holott egyáltalán nem az volt. Kétségtelenül minden idők egyik legjobb magyar szónoka volt, de azért jelentősen több annál. A XIX. század legtalálékonyabb, legleleményesebb magyar politikusa, aki egyébként soha nem került igazán padlóra. Amikor azt hitték már, hogy összeomlik, akkor két hét múlva megrázta magát, és kitalált valami újat. Nem szabad elfeledni, hogy nagyon maradandó eredményei is voltak. A politikai nyilvánosság megteremtése az Országgyűlési és a Törvényhatósági Tudósításokkal, a modern politikai sajtó létrehozása a Pesti Hírlappal, voltaképpen az egész 1848-49-es eseménysor. Görgei-párti nem lehet valaki úgy, hogy nem Kossuth-párti, mert a Görgeinek meg az összes többi katonának semmilyen szerep nem jutott volna, ha nincs Kossuth, aki az egészet vitte a vállán. A jobbágyfelszabadítás megvalósítása, ami Szent István óta a legnagyobb társadalomtörténeti fordulatnak tekinthető, és ebben Kossuthnak nagyon jelentős szerepe volt. Nem véletlen, hogy amíg létezett klasszikus paraszti népesség, addig olyan erős rendkívüli Kossuth-kultusz élt. Mostanra leértékelődött Kossuth személye, mert pályafutásából azokat a negatív elemeket emelik ki, amelyek kétségtelenek, de a magasugrókat sem a kisebb vagy a közepes ugrásaik alapján ítéljük meg, hanem a legnagyobbak alapján.

– A történészek és a történeti eseményeknek a megítélése gyakran jelentősen változott az elmúlt korszakokban, napjainkban mennyire vált reálissá a megítélés, vagy most is léteznek azok a csapdák, mint korábban?

– A történetírásban mindig lesznek csapdák, mert rekonstrukciót végzünk, de soha nem tudjuk százszázalékos biztonsággal megismerni az összes részletet, és akkor még csak az eseménytörténetről beszélünk, nem is a következtetésekről és az azokból fakadó magyarázatokról. Minden korszaknak megvan az az ismeretelméleti optimizmusa, hogy ő tudja a tutit a történelem elmúlt korszakairól, és persze kell még valamit barkácsolni rajta, de a nagy kérdések eldőltek. Aztán természetesen minden következő korszak szembesül vele, hogy ez egyáltalán nincs így. A történetírás, ha valamire jó, akkor arra, hogy az emberben örökké maradjon egy kétely a kész megoldásokkal szemben. Ez nem azért van, mert a történészek elfogultak, vagy elhallgatják az igazságot, vagy más összeesküvéselméleteknek felelnek meg, hanem mert ugyanabból a forráscsoportból is, nézőponttól függően – és itt nem feltétlenül politikai beállítódásra kell gondolni –, képzettségből, szocializációból és egyéb tényezőkből adódóan, egészen más eredmények jöhetnek ki. Minél korábbi korszakokra megyünk vissza, annál hiányosabbak a rekonstrukciós elemek. Ha például a honfoglalás korára gondolunk, akkor nagyjából egy húszoldalas füzetben össze lehet rakni a releváns forrásokat, de még azok jelentős része is olyan – kvázi – pletykaként terjedt el Európában rólunk, vagy az sem biztos, hogy rólunk, csak leírták, mert ezek is keletről jöttek, meg vadak voltak és nyilaztak. Ettől persze a történetírás még tudomány, van egy határ a profik és a laikusok, valamint a futóbolondok között. Az biztos, hogy a kilencven előtti időszakhoz képest sokkal jobb a helyzet, mert nincsenek tabutémák, de az egy más kérdés, hogy milyen szinten, hiszen minél közelebb járunk napjainkhoz, annál kevésbé valószínű, hogy hozzá lehet jutni a forrásokhoz. Ez területileg hatványozottan igaz, hiszen egy amerikai levéltárba mindig könnyebb bejutni, mint egy oroszba. Ugyan sokan sajnálják, de szerintem jó dolog, hogy egy-egy korszakról is nagyon sokfajta véleményt lehet megfogalmazni. Itt leginkább a XX. századra gondolok, amiről sokáig volt egy uralkodó narratíva. A legproblémásabb, hogy ebben az online-világban nagyon sokan azt hiszik, ha elolvasnak három könyvet, akkor már hozzáértőkké válnak.

– A történészek megítélése lett kedvezőtlenebb?

– A szakmának kicsit leértékelődött a presztízse, de nem csak a miénk, hanem más területeken is láthatjuk ezt. Elég belegondolni, mi volt itt a koronavírus-járvány idején orvosi szakkérdésekben.

– Milyen nagy kihívásokat lát még maga előtt?

– A legnagyobb a Görgei-életrajz megírása lenne, amivel nehézkesen haladok, mert rengeteg olyan felkérésem, feladatom van, amelyeknek mindig örömmel teszek eleget, de elvonják a figyelmet a főcsapásirányról. Aztán persze megtörténhet, hogyha a kiadó meglátja a terjedelmet, akkor megkér, hogy esetleg online publikáljam. Időből kellene több, mert nagyon sokfajta egyéb elfoglaltságom van, és a korszakon belül is mindig megtalálnak valamilyen feladattal. Az ember pedig nehezen ugrik el az olyan jellegű feladatok elől, amelyek még érdeklik is. Az egyik legnagyobb problémám, hogy minden témába hajlamos vagyok beleszeretni, ami viszi az időt, hiszen az embert ilyenkor csábítja a teljesség igénye, hogy „na, még ezt is megnézem hozzá.”

– Valóban azért lett az egyik fia is Artúr, mert Görgeinek annyira tisztelőjévé vált?

– Ez nem nekem köszönhető. A feleségemnek tetszett meg a név, és végül megállapodtunk ebben. Bár tartottam attól, hogy mindenki így gondolja majd, de végül szerintem remek választás volt.

– A fia is így érzi?

– Nagyon büszke rá. Rengetegféle keresztnév van, de az Artúr különlegesnek számít. Úgy érzi, van benne egyfajta elegancia, talán még némi arisztokratizmus is.

Írta a Magyar Hírlap