– Legendás helyen ültünk le beszélgetni, hiszen ha nem is a Budai Fonóból indult a Ghymes együttes, de itt robbant be. Milyen érzésekkel tér ide vissza?
– A magyarországi közönség számára tényleg itt kezdődött a történetünk a kilencvenes évek elején, amit mindig is emlegettünk. Felkértek bennünket, hogy csináljunk egy klubot, és az első alkalommal körülbelül akkora volt a közönség, mint a zenekar. Ez március körül történt, és év végére már nem fértünk el a teremben. Különleges volt azt végignézni, hogy hónapról hónapra gyarapodott a közönség mindenféle médiatámogatás meg plakátok és egyéb hírverő eszközök nélkül.
Egy különleges sikertörténet indult a budai Fonóból
Fotó: MH/Purger Tamás
– A fiataloknak már szinte elképzelhetetlen, hogy közösségi média sem volt.
– Pontosan, szájról szájra terjedt a zenekar híre, mint a népmese, és ettől lett a legmeghatározóbb, a legemlékezetesebb ez a hely. Egy különleges sikertörténet volt ez így.
– A kilencvenes évekig határon túli művészek elvétve tudtak feltűnni Magyarországon, a Ghymes felbukkanása ebben az értelemben is újdonság volt, ez segítette a berobbanását?
– A zene tette. Nem csak autentikus zenét, hanem a saját gondolatainkat is játszottuk, és ez vonzotta a közönségünket.
– A rendszerváltás megkönnyítette az ismertté válást?
– A határok átjárhatósága biztos, hogy sokat segített, bár azért a rosszindulatú beidegződések még gyakran nehezítették a közlekedést, mert voltak olyan vámosok, határőrök, akik azt mondták, hogy csak a holttestükön át engednek be bennünket. A hangszerek pedig mindig külön bonyodalmat okoztak, amiért rendre rettegni kellett. De tény, hogy fokozatosan könnyebben lehetett megjelenni Budapesten.
– A magyarországi sikerek visszahatottak az otthoni közönségükre? Még büszkébbek lettek az együttesre?
– Ránk is vonatkozik az ismert mondás, hogy saját hazájában senki nem lehet próféta. Sokat játszottunk a Felvidéken, de ez nem volt a zenekar számára meghatározó, talán a közönség egy kicsit bizalmatlan volt. El kellett menni máshová, és utána már sokkal könnyebb volt bizonyítani, hozott egyfajta bizonyosságot számukra.
– Büszkék arra a Felvidéken, hogy közülük valóak?
– Most már valóban így van, szeretnek bennünket; jó érzés hallani, hogy szurkoltak nekünk. Valamikor kilencven körül volt egy televíziós verseny, a Húzod, húzod muzsikásom című, amely kapcsán már nagyon sok biztató, támogató levelet kaptunk.
– Az elmúlt évtizedekben számos kihívással nézett szembe, ez az új, Betlehemi csillag című karácsonyi lemeze a megújulás jegyében, vagy a tradíciókra építve született?
– Ez egyfajta válogatás, aminél szándékosan nem törekedtem valamilyen új hangzásra, sokkal inkább a hagyományőrzés szándékával készítettem. A karácsonyi ünnepkörünk csodálatosan gazdag, a teljes Kárpát-medencében adventtől egészen vízkeresztig rendkívül bőséges szokás, dallam, hagyomány épült be a nép életébe. Ezt a ránk bízott örökséget szeretném bemutatni, hogy a magyar emberek minél jobban ismerjék a saját kultúrájukat, leginkább pedig a gyermekeink, akiket rengeteg hatás ér, amelyek nem feltétlenül a gyökereiket erősítik. Ránk zúdítanak mindenféle dolgot, és alig látszik ki belőle a kis Jézus születése. Ez a lemez elsősorban erről szól, a kis Jézusról, az újesztendő köszöntéséről, a regölésről, mindazokról a hagyományokról, amelyekből szerintem a nemzeti identitásunk táplálkozik.
Szarka Gyula: A magyarság sokféle, de a kultúrája összeköti, és ezen a kultúrán keresztül adunk egymásnak szeretetet
Fotó: MH/Purger Tamás
– A nemzeti identitás fontos, ám meg lehet ezt határozni?
– Attól vagyunk magyarok, hogy ismerjük saját kultúránkat. A magyarság sokféle, de a kultúrája összeköti, és ezen a kultúrán keresztül adunk egymásnak szeretetet. Ahogy a szeretetet folyamatosan gondozni kell, úgy a kultúrát is; megőrizni a hagyományokat, amelyeket örököltünk, és újat hozzá tenni.
– December elején Komáromban kezdődik az adventi turné, 16-án lépnek fel a budapesti Fonóban. Meglepetést is tartogat?
– A komáromi Jókai Színházban másodikán kezdődött a turné, a második hétvégén előbb a vásárúti kultúrházban, majd vasárnap az esztergomi Szent Adalbert Központban lépünk fel. Kicsit rövid lesz a turné, hiszen idén csak három hétvége van, a negyedik vasárnap már szenteste. Nem akartuk korábban indítani, mert beszélgetni, merengeni már előbb is lehet a karácsonyról, de a valódi felkészülés adventtel indul, és siettetni ezt nem lehet. A Fonóban Szvorák Katalin, Pelsőczy László és a győri Révai Zenei Műhely is a vendégeink lesznek.
– Mi az oka, hogy a lemezbemutatón ennyi vendég lesz?
– A legfontosabb, hogy minél több eszközzel megfogjuk az emberek lelkét, hozzájáruljunk a lelki felkészülésükhöz. A lemez az egy dolog, de amikor színpadra alkalmazzuk, akkor mindig változik, mindig egy kicsit más lesz. Az az érdekes, hogy Szvorák Kati ugyan szintén felvidéki, ám mindeddig soha nem énekeltünk együtt, és most jött el az a pillanat, amikor együtt tudunk játszani kicsit. Katinak a hangja még melegebbé teszi az egész hangzását. Pelsőczy Lacival elég sokat dolgoztam együtt az utóbbi időben, például Sopronban a Petőfi Színházban, így jó barátságba kerültünk. Ő egy Ady-verset és egy Nagy László novellát fog elmondani. A koncertjeimre mindig barátokat hívok, vagy olyanokat, akikkel van valamilyen érzelmi kötődésünk. Rajtuk kívül, minden fellépésen más együttes segíti az elmélyülést, mert ezek a dalok akkor szólnak igazán, ha sokan énekeljük. Karácsonynak egyébként is az együtt töltött idő a lényege, és ezt már a várakozás idején is hangsúlyozni kell. Reményeim szerint a közönség is velünk énekel majd, mert egyszerű vagy már ismert dalokról van szó. Nekem meggyőződésem, hogy egy koncert akkor kerek, ha a közönség is be tud kapcsolódni. Próbáltuk a koronavírusjárvány alatt alkalmazni az online megoldásokat, de az egy nagy csapda volt, egy szürreális furcsaság.
– Nem szereti a hallgató közönséget?
– Fontos a kapcsolat, és ez karácsony kapcsán hatványozottan igaz, hiszen ezt mindig is így csinálták. Csoportban mendikáltak, csoportban betlehemeztek, csoportban kívántak újesztendőt. Nekem is van olyan élményem gyermekkoromból, amikor a betlehemesek megálltak a házunk előtt, az ablak alatt a sötétben, és volt náluk egy csengettyű, majd elkezdtek énekelni egy kedves kis dalt. Ez az élmény örökre velem maradt. Először ijesztő, később nagyon különleges, misztikus volt, és én meg is fogadtam, hogy amikor családot alapítok, akkor én is elmegyek majd a gyermekeimmel köszönteni. Mindenkit arra biztatok, hogy ezt a gyönyörű szokást, amikor megtanulunk egy vagy két dalt, és elmegyünk megosztani, tartsuk meg. Nem is nekünk volt annyira jó, de amit láttam ilyenkor a háziak szemében, az valami csoda volt, könnyeztek, sírtak.
– A Betlehemi csillag dalai a jelennek szólnak vagy a jövőnek is?
– Szerintem ez tíz, húsz év múlva is aktuális lesz, de hát ahogy Kodály mondta, a maradandóságot majd az idő és a közönség eldönti. A Ghymes együttessel volt néhány karácsonyi lemezünk, és ezek mind maradandók. Ünnepelni mindig fontos, és ez egy olyan örömünnep, amit meg kell őriznünk.
– Melyik generációnak szánták elsősorban a lemezt?
– Valamennyi generációnak, hiszen a családokon a hangsúly, persze azon belül meghatározó a gyermekek szerepe, akik részt vettek a betlehemezésben, a kántálásban, a mendikálásban. Ezért is tettük délutánra a koncert kezdetét, mert így a gyerekekkel együtt lehet eljönni, hiszen valljuk be, a karácsony ugyan mindenkinek szól, de a gyermekek szimbolikusan magát a kis Jézust testesítik meg.
Írta a Magyar Hírlap
