– Évek óta készítünk önnel interjút. Minden alkalommal a békés világba vetett hitének, az embert az Istenhez fűző szeretetének ad hangot – miközben a világ egyre szörnyűbbé vált körülöttünk. Mit lehet ilyen helyzetben a híveknek üzenni?
– Olyan a világ, amilyennek látjuk. Ha háborús híreket hallunk, az nem azt jelenti, hogy itt a vég. Természetesen ezzel semmiképpen nem szeretném a borzalmakat lekicsinyíteni, pláne semmibe venni vagy közömbösen kezelni. Azonban ha a félelmeink irányítanak bennünket, akkor torzul a látásunk. Ezért nagyon fontos, hogy az Isten szemével tudjuk szemlélni az eseményeket. Ő belát az történések mögé, nekem pedig mint hívő embernek az ő szemével kell látnom. Ő tartja kézben az eseményeket, övé az első és az utolsó szó is. Ha vele együtt gondolkodom, akkor értem meg, hogy mi miért van.
– Nem akarván ezen a témán rugózni, de azért az jó eséllyel kijelenthető, hogy a földkerekség népességének csak elenyésző része képes ezt ebben a formában elfogadni, ekképpen hozzáállni a jelenhez.
– Úgy látom, az emberiség ma olyan, mint egy gennyes test, amely itt és ott kifakad. A belső feszítőerők – nevezzük őket bűnöknek – egyre újabb és újabb keléseket okoznak, melyek aztán a felszínre törnek. A legfőbb méreganyag a gyűlölet, amely a háborús időkben egyre szaporodik, ami aztán nem csak a nemzeteket egymásnak ugrasztó felelőtlen politikusok retorikájában, hanem a hétköznapi emberek kapcsolataiban is jelentkezik…
– …és ilyenkor lenne szükség valami erős kapaszkodóra,
– Ez az, amit nem szabad hagyni, hogy a szívünkig érjen. A gyűlölet méregszintjét a saját életünkben kell csökkenteni. Ha csak a háborúkat látom, ez még föl is menthet a felelősség alól, hiszen mások csinálják. Ráadásul én is egyre komorabban látom a jövőt, s bennem nyer teret a gyűlölet, a kétségbeesés. Ilyenkor kell Istenhez fordulni, aki kapaszkodót nyújt a nehéz órákban.
– Egy hívőnek ez természetes. De mit lehet üzenni egy ateistának?
– Ugyanezt. Nincs ateista, csak olyan emberek, akik még nem találtak rá Istenre. Erős tapasztalat, hogy amikor nagy a baj – márpedig most sajnos épp eléggé az – olyankor még inkább felszínre kerül, hogy az egyén csak az Úristennel együtt tud boldog lenni. Neki minden emberről van egy elképzelése, hiszen ő teremtett minket. Ezt érdemes keresni, követni, egyre inkább azonosulni vele. Akkor kerül helyére az életünk, akkor leszünk képesek helyes döntéseket hozni.
– Van egy a mondás, hogy háborúk idején megnő a vallásosság. E téren mik a jelen tapasztalatai?
– Ki milyen irányba néz éppen, abba az irányban halad. Ez ebben a feszült, vészterhes időszakban is érvényes. Érdemes Istenre tekinteni, akkor világos az irány. Igaz, hogy súlyos helyzetekben tudunk leginkább Istenhez fordulni. Sok olyan ember van, aki ilyenkor talál rá.
Kocsis Fülöp: A mesterséges intelligencia az agyamon át hat rám, esetleg próbál irányítani, de az még nem én vagyok
Fotó: MH archív / Ficsor Márton
– Ez nem csak amolyan – elnézést kérve a kifejezésért – Fülöp-atyás optimizmus?
– Én sem akarom rózsaszínre festeni a képet. A szörnyűségeket látni kell. De a hit szemével. Tény, hogy a világ jelenségei a hívő embereket is erősen befolyásolják. Ők is azokon a csatornákon lógnak, ők is azokat az össze-vissza információkat olvassák, amit a vallástalanok. Ha valaki templomba jár, attól még nem lesz mentes a világ hatásaitól. Mégis, minél erősebb a hit, annál nagyobb a remény a nehéz helyzetekben is.
– Látszólag különálló téma, de ha jobban megkaparjuk, mégis ezer szállal kötődik a háborúhoz a mesterséges intelligencia. S ha valami, akkor ez aztán valóban szó szerint az őrületbe kergetheti a „híreivel” még az abszolút stabil hívőt is. Miként lehet erre a kihívásra reagálnia az egyháznak?
– Talán ma még nem is látjuk, hogy ezek az elektronikus vívmányok milyen mértékben alakítják át az embert. Látszólag lassan már nem kell nyelvet sem tanulni ahhoz, hogy megértessük magunkat egy másik országban. Nem kell megtanulni térképet használni, mert a gépes térkép (GPS) mindenhová „elvezet”. Az okos eszközök elbutítják az embert. Biztos, hogy azoké a jövő, akik nyelveket tanulnak, olvasnak, helyesen tudnak írni. Ők lesznek ugyanis azok, akik majd tovább viszik a fejlődést.
– Nincs itt ellentmondás?
– Aki nem tud értő módon olvasni, csak azt falja, amit a gép elé tesz, az vajon mennyiben lesz képes előre mozdítani bármit is? A könyv, az olvasás, de leginkább a személyes kapcsolatok megléte, átélése segít abban, hogy az ember ember maradjon. Nekünk kell használni a mesterséges intelligenciát, nem pedig fordítva. Belátom nagy tudatosság kell mindehhez, figyelem és fegyelem. Erre kell megtanítanunk az utánunk következőket. De épp a karácsony az egyik legjobb ébresztő. Ünnepelni csak az emberekkel lehet: a személyes jelenlét varázsát nem tudja pótolni a lelketlen gépezet!
– Mégis, ha benézünk egy képzeletbeli európai család ablakán, döntően azt fogjuk látni, hogy már a kisgyermekek is a kütyüket nyomogatják ahelyett, hogy a szüleikkel beszélgetnének.
– Minden gyermeknek emberi közegben kellene felnőnie. Játszani, beszélgetni, együtt lenni a szülőkkel, testvérekkel, szeretetközegben élni, ez teszi emberré az embert . Nagy erőfeszítéseket kell tenni, hogy ezt megadhassuk nekik. Meggyőződésem, hogy a nagycsaládos, értelmes, gondolkodó embereké a jövő. A mesterséges intelligenciát pedig használjuk arra, ami ezt segíti.
– Nem fél a gépileg kreált hamis információk áradatától?
– Arra gondol, hogy az elveheti az embertől a hitet?
– Igen.
– Az embert nem csak a racionalitás formálja. A mesterséges intelligencia viszont csak az értelmen át hat. Istenhez azonban sem csak az értelmünkkel fordulunk. Keleti egyházunkban különösen is hangsúlyos, hogy nem csak a fejünkkel imádkozunk, hanem egész lényünkkel. A mesterséges intelligencia az agyamon át hat rám, esetleg próbál irányítani, de az még nem én vagyok. Még ha nagymértékben tud is érzelmeket kelteni. De az ember ennél sokkal mélyebb. A közösségi lét, a természet szeretete, a fizikai mozgás, az emberi kapcsolatok ápolása, mindezek összessége nyújthat valóságos védernyőt.
– A zenét kihagyta, pedig Fülöp atyáról közismert, hogy igencsak szereti.
– Ez igaz. Most (Az interjút csütörtökön vettük föl. A szerk.) éppen a Lautitia kórusunk hangversenyére készülünk Debrecenben. A reggeli napindítás közben gondoltam arra, hogy az a másfélezer vendég, aki ott lesz az eseményen mind más emberként fog távozni. A szép muzsika, a gyermekhang gyógyítóan hat a lélekre. Ilyen élményeket kell tudatosan beépíteni az életünkbe. Aki rendszeresen hallgat – például – Bachot, az szerintem egészen biztosan tisztább látással rendelkezik, mint aki kizárólag a tuc-tuc zenén él.
– Aki Bachot hallgat azt nem lehet becsapni?
– Talán ez így nem igaz. Azonban azt vallom, hogy a fentebb említett, nagyon is „emberi” behatásoknak az összessége teszi képessé az egyént a jó és a rossz, a szép és a kevéssé tetszetős hatékonyabb elkülönítésére, a helyes értékrend létrehozására.
– Keleti szomszédunknál nagyon sok a görögkatolikus, ugyanakkor az ukránok a magyarokat nagyjából annyira kedvelik, mint varjú a rothadt tököt. Mit tehet egy ilyen felállásban a hazai görögkatolikus egyház?
– Nem tagadom, e téren én is borúlátó vagyok. Hasonló a helyzet, mint Szíriában. Jelenleg teljesen kilátástalannak és reménytelennek tűnik. Ilyenkor még erősebben kell keresni a kapaszkodót, az Úristen kezét. Kárpátalján az embereket, ma már a fiatalokat is seregestül viszik a frontra, azzal lelkesítve őket, hogy „hősi halottak lehetnek”. A férfiak, akik még nem menekültek el, bujkálnak. A papokat – nálunk legtöbbjük többgyermekes családapa – még nem hívták be, így ők állnak helyt. A görögkatolikus egyház továbbra is üzemelteti a népkonyhákat, pedig a rászorulók már messze nem olyan arányban magyarok, mint a háború kezdetén. Sőt, a jó részük ukrán ortodox, akik a belső országrészekről menekülve érkeztek Kárpátaljára. Mindez azt is jelenti, hogy a helyi népességi és vallási viszonyok mára már jelentősen átalakultak. Nagyon fájdalmas ez!
– És akik átjöttek hozzánk? Legyenek ők ukránok vagy magyarok…
– Akik megtapasztalták a vendégszeretetünket, nos, ők egytől-egyig rendkívül hálásak. Szvjatoszlav Sevcsuk nagyérsek nyilvánosan köszönte meg Rómában, egyik püspöktársa pedig itt, Magyarországon azt a munkát, amit a menekültek érdekében kifejtettünk. Könnyen lehet, hogy akik itt találtak otthonra már nem igazán óhajtanak visszamenni. Ez a mi társadalmunknak jót tehet – de az anyaországukon nem segít.
– Ez az egész valóban nagyon hasonlít a fél mondat erejéig citált szíriai helyzetre…
– Igen. Ez világítja meg a hazatérés értelmét. A fiatalok elmenekültek, csak az idősek maradtak. A közel-keleti egyházi vezetők újra és újra hangoztatják, hogy Európa ne a „befogadással” segítsen, hanem az otthonmaradást, a visszatérés lehetőségét támogassa. A menekültet támogatni kell, nem vitás, de messze fontosabb lenne annak a politikai és gazdasági keretnek a megteremtése, hogy mindenki a saját szülőföldjén tudjon boldogulni. A magukra hagyott szülők nem ezt a sorsot érdemlik, De a szétporladt kultúráért is mi, nyugatiak leszünk a felelősek. Szíriában a magyar állam óriási mértékű támogatást nyújt a helyben maradáshoz, a hazatéréshez. Megrendítő látni a hála megnyilvánulásait felénk ebben az országban. Attól tartok, ez Ukrajnáról most nem mondható el. Erre nem tudok hatni, legfeljebb imádkozni azért, hogy a menekültek minél hamarabb hazatérhessenek, hogy a karácsonyt mindenki saját otthonában ünnepelhesse.
Írta a Magyar Hírlap
